Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten.
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár.
Hozzám simult félõn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
S jaj, mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezébõl a fûre, könnyesen, gyûrve,
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan repült le,
Akár egy elhervadt szirom.
S szeme rám nézett kérdõn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldusan
Mért hívtuk egymást ide, mért?

S mondta, hogy késõ már az éj... s õ
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsõn
s nem tudom, meddig álltam ott.
Azután jártam le s fel a parkban,
Mint aki valakire vár,
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...